Gyógyulásom

Hiúz képe
Magányosan sétálok a vadonban,
Szívem alig párat dobban.
Csak nemrég kezdett meggyógyulni,
Darabokból újra összeállni.

Sétálok csak, s nézem a tájat,
Próbálok feledni mindent, mi fájhat.
Nem egyszerű, feledni nem tudok félek,
De lelkem kezdi érezni, hogy mégis élek!

Hűvös van még, a Nap mégis magasan jár,
Lassan, de biztosan közeleg a tavasz már.
Madarak hangja töri meg a csendet,
E nyugodt hely lelkemben tesz rendet.

Mintha hosszú évezredek teltek volna el,
Mióta utoljára éreztem, hogy szívem ver.
Szenvedés, remény és örök boldogság,
Majd félelem, szörnyű kín, halandóság.

Tükörbe nézve idegent láttam,
Kit gyűlöltem, tőle undorodtam.
Elhagyott az, kit igazán szerettem én,
Akkor, ott kihalt bennem a remény.
Agyam nem érti, sose fogja talán,
Mért bánt így velem az a lány.

Vihar dúlt bennem, szörnyű hurrikán,
Pusztító hajlam, dühös óceán,
Féktelen vágyak, szenvedés,
Gondolatban halálba menekülés.

Időbe telt, de a víz nyugodt már,
Hűvös, de lágy szellő fújdogál.
Az erdő végén új boldogság várhat,
De még sétálok csak, s nézem a tájat.


2009. március 31., Veszprém