Egy harcnak vége

Hiúz képe
Nézem e végtelen tájat,
Az égen a csillagokat.
Nincs többé, mi fájhat,
Vége van a harcnak,
Ami földre kényszerített
De elmém erőt merített
Belőled. S nem veszített!

Zord képek s vad lények
Cikáztak agyamban,
De szívem magába zárt téged
Legnagyobb magányomban,
Eljöttél értem Drága
Mikor én megváltásra várva
Szenvedtem magamba zárva.

Reszkettem az árnytól,
Rettegtem a fénytől,
Szenvedtem a vágytól,
Féltem minden lénytől.
Vártam a miértre
S vágytam a végre,
A végső nemlétre.

Heteken át gyászoltam
Sosemvolt érzéseim.
Majd a napokat számoltam,
Várva kérdéseim
Megválaszolását,
Kígyó marását
Vagy létem igazolását.

Voltam magas felhők felett
Repkedő lélek,
Aztán egy ketrecben rekedt
Vonyító véreb,
Kitörésre készen,
Hajtott a vérem,
Azt hittem végem.

Voltam szakadó esőben
A sárban csúszva,
Majd szikrázó Napsütésben
Boldogságban úszva
Önfeledten,
S visszanyertem
Életkedvem.

Néha ember, néha állat,
Ingatag lélek.
Nem építhettem várat
Míg vártalak téged,
Hogy eljöjj velem,
Itt légy nekem,
Fogd a kezem.

Agyam mára kifáradt.
E két személyiség
Egymás ellen lázadt.
Nem fér hozzá kétség
Egyik elbukik,
Végleg elbújik,
Végül elmúlik.

Egy harcnak vége már.
Most tiszta az ég.
Csodaszép a táj!
Árny helyett fény
Járja át most lelkem.
De a háborút nem feledtem,
E két személy még itt él bennem


2009. január 02., Tab