Álom

Hiúz képe
Réges-régen egy elfeledett korban
Élt egy álom, gyönyörű, tökéletes
De jött egy lény, erős és heves
Az álom azóta lent hever a porban
Nem képes így talpra állni
Lelkét tőle elszakította
Életét a fájdalom alakította
A félelemtől nem tud megválni

Talán elfeledett lett az álom
Már senki nem ismeri többé?
Így lesz ez ezután örökké?
A választ én hiába várom?

De egy fénysugár hasított át a leplen
A leplen, amit az idő növesztett az álomra
A sötét és a magány leplén, számomra
Igen... ezt vártam, egy jel nekem
Talán hogy visszatérjen van még remény
Az álom, ami egykor bennem élt
Mert létezett, élt, semmitől nem félt
De lélek nélkül a világ túl kemény
És hideg. Hideg mint a szél
Ami kioltja a pokol tüzét
Mind ki létező befogja fülét
Ha nem hallja a sikolyt nincs is. Fél
Attól, hogy megtudja
Hogy nem talál
A várt halál
De nem tudja
Mihez kezdene
Ha többé nem lenne
Talán elmenne
Vagy feledne?

De a fénysugár
Oly vakítóan szép
Közben hív a vég
Időm lejár?

Nem! A lepel kettéhasad
A fénysugár
Az álomra vár
A szíve majd meghasad
Ő az a lélek
Az álom lelke
Nem feledte
Csak így élhet

De hogy lehet ez, halott volna a lény?
Milyen hatalom lehet képes legyőzni
Azt ami térdre kényszeríti
Az álmot, mi hatalmas? Fény?
Itt? Honnan jön?
Ott... fönn?
Nincs semmi ez tény.
Káprázat tán?
Vagy vak remény?
Elhiggyem? Nem én!
A valóság vár

Te vagy az? Nem láttalak!
Ismerlek. Igen téged!
Hogy lehet, hogy nem érted?
Végig téged vártalak!

A lélek ott él benned
Az álom ott él bennem

Együtt legyőzzük a lényt
Ezt láttam. Téged
Azt hittem véged
Azt hittem nincs mért
Életben maradni már
Feküdtem csak
Ó én vak!
A régi tökély vár?

Benned él a lelkem
Bennem él az álom
Nincs már mire várnom
Soha nem feledtem
Mily szép volt. Elhiszem.
Bár akkor még nem léteztem
Csak az álom, én vétkeztem
Amikor engedtem hogy elvigyen

A lény megremeg látva a köteléket köztünk
Az álom és lelke egyesül
Új erőre kap, elrepül
A lény nem tehet semmit ellene. Győztünk.


2008. szeptember 10., Veszprém